El Flaco Dany

Életpillanatok. Daniel Garcia interjút ad a Barrio udvarán, amíg elszív egy szál cigit. Megvárom, beülünk vacsorázni egy olasz étterem galériájára. Elindítom a diktafont, mesél. Mindenkit jókedvre derít, sokat nevetünk, de van, hogy könnyes szemmel néz mélyen a szemembe. Az interjú végén megkéri a kezem, hazafelé lebegek. Hetvennyolc évesen, a tangótörténelem ikonjaként, finom táncstílusa és magával ragadó kisugárzása sok milonguerát megbabonáz. Szerinte nincsenek csúnya nők.Flaco Dany

J: Miért kapta a Flaco nevet?
D: Mert mindig is sovány voltam. Tengerész voltam, hetven kilósan kerültem be a flottához és a mai napig is hatvannyolc-hetven kiló között mozog a súlyom.

J: Buenos Airesben dolgozott?

D: Egy évet dolgoztam hajómérnökként. Fiatal koromban elszöktem otthonról a milongákra. Apám azt mondta vagy tanulok vagy elköltözöm otthonról. Így aztán beiratkoztam az egyetemre és hajómérnök lettem. Amikor megkaptam a diplomámat és megmutattam az apámnak, azt mondta, most már azt csinálok, amit akarok. Egy évet dolgoztam hajómérnökként, utána elkezdtem tangózni és azóta táncolok. Ha most élnének a szüleim, azt kérdezném tőlük: Anya és Apa, ha hajómérnök lettem volna, akkor is megismertem volna hetvennégy ország kultúráját, utaztam volna negyvenhárom évig?

J: Milyen gyakran tér vissza Buenos Airesbe?
D: Ez attól függ, hogy a nők hogy engednek. (Nevet) Romániában három évet töltöttem, utána Párizsban, majd Marseille-ben éltem, ott végül öt évig maradtam.

J: Miért Bukarestben alapított tangóiskolát?
D: Együtt éltem egy nővel és vele együtt alapítottuk az iskolát.

J: Milyen az élet Bukarestben?
D: A tangó színvonala nem olyan magas, mint itt Budapesten. A tangón kívüli élet meg olyan, mint máshol… sok a cigány ember, de nagyon nyugodt ott az élet.

 

J: Hogyan tudja megőrizni ezt a jókedvét?
Itt Danynak könnyek szöktek a szemébe…
D: Sokszor a vidámság, amit az ember kifele mutat, nagyon sok belső szomorúságot, fájdalmat takar…

 

J: A tangó segít ebben?
D: Igen, egy kicsit igen.

J: A régi barátok közül kivel tartja a kapcsolatot?
D: A barát szó nagyon tág értelmű, mert sokszor mondjuk arra is, akit előző este megismertünk, de az nem az. Az egyetlen igaz barátom Carlos Eduardo Gavito volt. Együtt nőttünk fel. Olyan szoros volt a kapcsolatunk, hogy egymás gondolataiban olvastunk. Ha most itt ülne egyszercsak megkérdezné: Dany, testvérem, mit nézel? Összenéznénk és azt mondanánk: Megcsináljuk? Igen csináljuk! Van tollad? Nincs. Kérnénk a pincértől és titokban egy-egy papírlapra felírnánk, ki mire gondolt. Mondjuk egy nagymellű nőt néztem. Összehajtva kicserélnénk a papírokat és az övére az lenne írva, hogy azt a nőt néztem.

Hat évig együtt táncoltunk Las Vegasban. A szó legnemesebb értelmében voltunk barátok. Volt idő, hogy nagyon rosszul álltam anyagilag. Gavito hívott, hogy menjünk el másnap táncolni a Sunderland-be, mondtam, persze menjünk, de nem volt pénzem. Amikor másnap felhívott azt mondtam, nem tudok menni, mert fociztam és bedagadt a bokám. Annyira ismertük egymást, hogy tudta, mi a helyzet és mikor nem mondok igazat. Ne aggódj, mondta, majd a barátom elmegy érted kocsival.

Amikor meghalt (2005-ben), épp New Yorkban voltam egy hölggyel, Silvina Valsszal, akivel öt évig éltem együtt. Reggelente miután felkelt mindig felnyitotta a laptopját. Én az ágyból néztem és amikor megkérdeztem mi történt, azonnal lecsukta. Odamentem, felnyitottam és ott olvastam, hogy Buenos Airesben meghalt a nagy tangótáncos, Carlos Eduardo Gavito. Annyira ideges lettem, hogy a falat bokszoltam. Idegösszeomlást kaptam, két napra kórházba kerültem. Amikor visszamentem Buenos Airesbe meglátogattam az édesanyját és a lánytestvérét. Kaptam tőlük egy borítékot, amit Gavito hagyott nekem. Volt benne egy fotó, amin ketten voltunk. Az volt ráírva: „Testvértől a testvérnek, együtt életben és halálban. Sose felejts el.” Meg ezt a gyűrűt hagyta nekem. Nagyon depressziós lettem, egy évig kórházban voltam. Ő volt az igazi barátom, itt hordom a szívemben.

 

J: … és a tangóban is, mert együtt tanultak táncolni.
D: Ebben az időben nem voltak még tanárok, amikor tanultunk, mi egymással táncoltunk. Hétfőnként, szerdánként és péntekenként férfiak egymással táncoltunk. Tíz-tizenöt évvel idősebbekkel, ott volt Petróleo (Carlos Alberto Estévez), Virulazo (Jorge Martín Orcaizaguirre), Antonio Todaro… egymással táncoltunk.

 

J: Emlékszik még, hogy hol táncoltak?
D: Persze. Volt egy klub amit Yupanquinak hívtak, Flores Que Surgen, El Amanecer. Ott táncoltunk.

 

J: Most melyik milongákra jár?
D: Sunderland, Porteño y Bailarin, El Beso, El Canning…

 

J: Zsűrizik is?
D: Két évvel ezelőttig zsűriztem. Tizenegy évig voltam zsűritag olyan táncosokkal együtt, mint Maria Nieves, Juan Carlos Copes, Miguel Ángel Zotto… Miguelnek én vagyok a keresztapja. Az öccse, Osvaldo Zotto fiatalon meghalt az átkozott drogoktól, negyvenhét éves volt. Sok fájdalmat őrzök. Vannak pillanatok, amikor ez mind összesűrűsödik. Hét éve járok pszichológushoz, aki mindig mondja, hogy legyek erős. Jó, de meddig?

 

J: Mennyi ideje van saját magára?
Dany felfelé mutat…
D: Ő dönti el… nagyon sokat segít nekem. Katolikus vagyok. Mit kérhetek még hetvennyolc évesen ezzel az egészséggel, amivel élek? Barátokat kapok, van munkám és nőket is kapok. (Nevet)

 

J: A zsűrizéssel kapcsolatban hogyan látja a színvonalat ma?
D: Ez nehéz téma, mert néhány kivételtől eltekintve a fiatalok most olyanok, mintha klónozva lennének, ugyanazt táncolják. Egymást figyelik és ha látnak egy jó lépést, ők is meg akarják csinálni. Régen ez nem volt. Mindenki magából merített, új dolgokat kreált és tiszteletlenség lett volna valaki mást leutánozni. Elveszett a tisztelet, a código, a nevelés. A fesztiválokon a fiatal táncosok fennhordják az orrukat. De hát gyerekek, majd megtanulják. Mi letisztítottuk az utat, most nekik kell aszfaltozni. Meg kell tanulni tisztelni a diákot, türelemmel lenni és jól bánni vele, ez nagyon fontos. Nem kell csak úgy dicsérni, hogy „persze, nagyon jól csinálod”. Mert a pénz jön-megy, de amit tanítottunk az megmarad. A tangó itt jön be (fejre mutat), ott marad (szívre mutat) és oda megy le (lábra mutat). De mindig alázattal.

 

J: Szívesen visszatérne Budapestre?
Dany huncutul körülnéz, majd úgy tesz, mintha bizalmasan a fülembe súgna valamit… nagy nevetés.
D: Igen, persze. Nagyon-nagyon hálás vagyok az embereknek, mert mindig hívnak és szeretek tanítani. Sok jó fiatal táncos van. Nem azért mert tőlem tanultak. Hosszú a lista, tanítottam Javier Rodríguezt, Sebastian Achavalt, Sebastian Jimenezt, Gabriel Missét, Chicho Frumbolit… mindegyikükre mondhatnám, hogy az én tanítványom, de nem. Nagyon sok tanár van és mindenkitől tanultak egy kicsit. Tőlem egy lépést, tőle az ölelést, mástól az eleganciát, aztán ezt mind összerakták magukban és kialakították a saját stílusukat. Ez így van.
Még valami? Azt nem akartad megkérdezni, hogy mikor veszlek feleségül?

Interjút készítette: Ungvári Judit, tolmács: Vas Éva

2015.04.12