Ramona Kyoko Wentworth

Amerikából jött, húsz éve itt él és másfél éve tangózik. Szép mandulavágású szemeit japán gyökereinek köszönheti. A keleti és nyugati világ egyszerre megvan benne. Nagyon aktív és nyitott ugyanakkor elképesztő nyugalom és harmónia árad belőle. Komolyan veszi a tangót, otthon is nyújt és a cipős szekrényét használja balettrúdnak. A Barrióban is lakott egy időben. Péntek este az emeleti galérián jógaszőnyegen és párnákon ücsörögve beszélgettünk a saját útjáról a tangóban.

J: Szinte minden tangós eseményen Ramona Kyoko  Wentworthott vagy, most is éppen Marcsi (Glotz Mária) technika órájáról jöttél. Mit tanultatok ma, hogy érezted magad?

R: Köszönöm Judit a meghívást. Nagyon örülök, hogy újra részt vehettem a technika órán, mert jó pár hónapja a munkám miatt nem tudtam ideérni. Nekem ez nagyon fontos, mert kezdőként sok mindent kell tanulnom és pont ezekben az apró technikai dolgokban van a kulcs. Meg kell tanulnom uralni a testem, hogy a pici mozdulatokat önmagamban is meg tudjam csinálni, ne kelljen támaszkodnom, várnom a fiúra, hogy segítsen nekem. Együtt táncolunk, de nekem a saját lábamon kell tudni állni. Még kevés a tudatosságom például a díszítésekben, de minden órán valami új kombinációt láthatok. Úgy tanulok a legjobban, ha gyakorlok, látom a női táncosokat és utánzom. Mindenre figyelek, a pontos követésre, egyensúlyra, testtartásra. Minél több információt szeretnék ezekről kapni, hallani, hogy beprogramozzam az agyamba és a testembe. Ez nekem nagyon fontos, mert én csak jól szeretnék táncolni.

J: Kitűztél valamilyen célt magadnak a tangóban? Tervezel Buenos Airesbe utazni?

R: Kicsi célok… hát például igen szeretnék Buenos Airesbe utazni. Mindenképpen jó lenne megtapasztalni, milyen ott, de azt hiszem ez még legalább két év. Addigra leszek olyan szinten, hogy érdemes órákat venni az ottani tanároktól. A táncban konkrét célom nincs, nem akarok profi táncos vagy tanár lenni. Egyszerűen imádom ezt a táncot – jól esik végre ezt mondani! De a tangózenébe csak fél év múlva szerettem bele. Addig nem tudtam miért, csak jártam, ez egy kihívás volt. Most már tudom, hogy mennyi minden van benne a többi tánchoz képest, szépség, tisztelet, tartás. Én olyan vagyok, hogy ha elkezdek valamit tanulni, akkor jól akarom csinálni, belemerülök a részletekbe és meg akarok ismerni mindent. Ha jóval fiatalabb lennék, akkor lenne olyan célom, hogy nagyon jó táncos akarok lenni, mert a tangóban van lehetőség, nem muszáj öt éves kortól elkezdeni, mint a balettot. Most hogy egy kicsit később találtam meg, azt mondom, jó amatőrt lehet belőlem. Az egyik tanár mondta nemrég, hogy ő egy world class tangó táncos akar lenni és azt gondoltam, hogy akkor én egy world class amateur akarok lenni és az leszek. (Nevet)

J: Az, hogy hegedülsz segített megszeretni a tangózenét?

R: Igen, nagyon sokat segített nekem. Egész életemben hegedültem. Most már, hogy jobban ismerem a tangózenét, érzem, hogy közel áll hozzám. A legtöbb zene klasszikus jellegű, zenekarokkal, húros hangszerekkel, dallamvilággal, amelyek mind ismerősek nekem, ezeket tanultam, ezért könnyű éreznem. Mozogni még nem merek rá annyira, azt majd később, ha sokkal többet tudok. De a zeneiség egy része bennünk van. Kicsi gyerekeknél már lehet látni, hogy valaki már érzi valamennyire, valaki nem. A zenélés még egy plusz dolog, ami segíthet.

J: Mennyit hegedülsz mostanában?

R: Mostanában semennyit (Nevet). Régen zenésznek tanultam az egyetemen. Mikor Magyarországra jöttem az első két év után abbahagytam, mert nem találtam magam a zenei életben. Pihentem egy kicsit, aztán hegedűkészítést tanultam három évig. Az iskola után elkezdtem megint zenélni, de csak hobbiként egy kamarazenekarban. Több mint tíz évig zenéltünk, aztán tavaly nyáron döntöttem úgy, hogy pihenek a zenéléssel.

J: Gondoltál arra, hogy tangózenekarban részt vegyél?

R: Igen, tavaly volt egy ilyen gondolatom, hogy jó lenne. Meg is néztünk pár darabot Radnai Tamással, de aztán valahogy elmaradt. Szerintem nem baj, mert most nem érzem, hogy szeretnék zenélni. Annyi mindent csinálok, hogy nem férne bele. Most belemerültem a tangóba, mint táncba, mozgásba.

J: A tangó mellett balettozol is, mesélj erről egy kicsit!

R: Igen, elkezdtem balett órára járni Katához (Péli Nagy Kata) és Beushoz (Mihály Beatrix). Már korábban is szerettem volna, de nem voltam elég magabiztos. Most azért kezdtem el, mert Endre (Szeghalmi Endre) mondta nekem, hogy: „Ramona, Neked kell balettórára járni” (Nevetünk…) Ha ennyire szeretem a tangót és szeretnék jól táncolni, akkor ez segíteni fog. Ilyen nagy hatással van rám a tangótanárom. Most februárban beiratkoztam. Az első hónap előkészítő volt sok nyújtással. Katát nagyon szeretem, szép lassan és alaposan tanít és ez kell nekem, mert még óvatos vagyok a balettban. Beusnál már jóval tempósabban kell csinálni, de nagyon sok információt kapok tőle és olyan aranyos. Vettem egy bérletet, amivel lehet járni képességfejlesztő balettra is én meg azt gondoltam, most van itt a lehetőség, minek várjak tíz évet? Ezt is Beus tartja, sok érdekes balettos táncmozdulat és nyújtás van. Sokat tanulok a testtudatról, mindig felfedezem, hogy a testem épp nem akar engedni vagy pedig milyen jó laza. Nagyon élvezem és sokat erősödtem.

J: Hogyan inspirálnád azokat, akik felnőtt fejjel kezdenek el új táncokat?

R: Szerintem a tánc a legjobb mozgásfajta. Amikor felnőttek vagy idősebbek keresnek valami mozgásformát, még a kolléganőmnek is mondom, hogy menjen el táncórára. Meg kell keresni azt a zenét vagy mozdulatot, amit szeret. Mert ha nem szereted legalább az egyiket, akkor nem fogod szívből csinálni vagy nem lesz annyi inspiráció. Nem leszel kitartó, nem lesz benne örömöd. Szerintem a tánc mindenkinek nagyon jó, mert sok mindent lehet vele fejleszteni. Táncmozdulatot, egyensúlyt, erősíthet, tornásztatja az agyad és van kontaktus az emberekkel. Kézzel, beszéddel vagy csak szemkontaktus, ez ilyen szociális program. Balettórán is vannak fiatalok és idősebbek és azt hittem, hogy valaki csak azért mert fiatal, nagyon hajlékony és könnyebben mozog, de azt láttam, hogy ez nem igaz. Szóval azt tanácsolom, bátran kell jönni legalább érdeklődni, megnézni, kipróbálni. Sok mindent fog tanulni, találni a táncban.

J: Mit lehet tudni a gyökereidről, honnan jöttél?

R: Amerikából jöttem az USA-ból. Dallasban születtem és Seattle-ben nőttem fel, Washington államban. Sokan kérdezik a kinézetem, félig japán vagyok, mert az Édesanyám japán, de amerikai vagyok, mert ott születtem és nőttem fel. Édesanyám nem beszélt hozzánk japánul, csak az ismerőseivel, úgyhogy nem beszélem a nyelvet. Édesapám amerikai. Seattle-ben sok olyan gyerek van, akik ázsiai, skandináv vagy amerikai keverék.

J: Itthon óvodában dolgozol ugye?

R: Igen, de nem ez az eredeti szakmám. Amikor Budapestre érkeztem még nem beszéltem magyarul, ezért csak ezt a fajta munkát tudtam vállalni és rögtön bekerültem egy nemzetközi óvodába. Rengeteg gyerek van mindenhonnan és angolul kell beszélni. Később máshol is megpróbáltam dolgozni, de nehezen jött össze a munkavállalási engedély miatt és mivel más szakmám nincs, nem fizettek sokat. Ezért maradtam az óvodákban, mert stabil és anyanyelvűként viszonylag jól fizetnek, meg tudok belőle élni. A hegedűkészítés szakmában is dolgoztam kicsit, ami jó volt addig, amíg el nem bocsátottak. Utána már nem tudtam bekerülni más műhelybe, művészként ez nem egyszerű, így visszamentem az óvodába. Már több mint tizenöt éve ezzel foglalkozom, így ez lett a szakmám.

J: Hogy tanultál meg ilyen szépen magyarul?

R: Köszönöm. Éveken keresztül az emberektől és a helyzetektől. A legelső munkahelyemen egy kétnyelvű óvodában az oktatás félig magyarul, félig angolul volt. Munka közben hallgattam a kicsi gyerekeket, tudod ilyen egyszerű kis aranyos beszélgetéseket. Így tanultam meg az alapokat. És persze az akkori barátommal, amikor a társaságával voltunk, próbáltam hallgatni, figyelni, hogy miről van szó. Sokat néztem tévét, esténként ment a Barátok közt, próbáltam megérteni. Olvastam a Nők Lapját, meg egyszerűbb dolgokat, ami érdekelt. Az első pár év után tudtam egyszerű beszélgetéssel kommunikálni. Amikor hegedűkészítést tanultam a szakközépiskolában, minden magyarul volt. Akkor már tudtam valamilyen szinten beszélni, de nagyon nehéz volt, hogy három évig senki nem beszélt angolul. Sokat szótáraztam, mert rengeteget kellett olvasnom, de szépen megtanultam a szaknyelvet. Az órákon inkább hallgattam. A hegedűműhelyben is magyarul beszéltek egész nap. Mindig amikor valahová kerültem és tanulnom kellett valamit, egyre magasabb szintre hozott fel és így fejlesztettem a nyelvi képességem húsz év alatt. Nem jártam nyelviskolába, de ha belenéznék egy tankönyvbe, akkor helyre tenném a kisebb hibáimat.

J: Egy időben a Barrióban is laktál, hogyan élted meg ez az időszakot?

R: Ez egy nagyon érdekes időszak volt nekem. Vicces, mert amikor először voltam itt sose gondoltam, hogy ennyire Barriós leszek és hogy itt fogok lakni. Még most is emlékszem, amikor az első pár napban csak körbenéztem, hogy milyen órák vannak, kezdjem el vagy sem, akkor a te női technika órádra is beültem. Az is vicces, hogy most beszélgetek veled így. Nagyon hálás vagyok Simonéknak, hogy itt tudtam lenni. Valahogy úgy jött össze, hogy decemberben nem lett lakásom és mondták, hogy nyugodtan ide lehet jönni. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz, de az első meglepetés az volt, hogy az a pici tároló egész tágas, sok minden fért bele és jól lehetett ott aludni, mert nagyon csöndes volt. Még soha nem laktam ilyen nagy helyiségben és igazából az összes időm arra ment, hogy takarítottam. Szeretem a rendet és felelősséget is éreztem a helyiség iránt. Sokszor amikor itt takarítottam volt olyan vicces gondolatom, hogy előző életemben biztos ez volt az én házam, mert olyan otthonosan érzem magam itt. Érdekes, nem? Már hogy ha valaki hisz ebben a dologban. A másik vicces gondolatom az volt, hogy én vagyok itt a háziasszony és minden este jönnek hozzám vendégségbe az emberek, buli van nálam. Az volt nehéz hogy, egyrészt minden este meg kellett várnom, amíg az órák után mindenki elment, csak akkor tudtam ellazulni. Mire kitakarítottam és összerendeztem a dolgokat már tizenegy óra is elmúlt. Utána tudtam volna gyakorolni, de már nagyon fáradt voltam. Másrészt kezdtem érezni, hogy az, hogy mindennap itt vagyok és itt is lakom, már túl sok. Kitaláltam magamnak programokat és csak este tíz után mentem vissza. De összességében nagyon jó volt

Interjút készítette: Ungvári Judit

2015.04.03